Ville Ropponen - Csontok útján

Hogyan működött pontosan a Gulag-rendszer? Kiket küldtek a fogolytáborokba, és milyen volt rabként az életük? Hogyan emlékeznek ma a Gulagra? Két elszánt finn újságíró a múlt nyomába ered, hogy feltárja a szovjet fogolytáborok valódi történetét; utazásaik során kibontakozik a történelem egy viharos fejezetének eddig nem ismert arca. A kutatásokat személyes élmények, szubjektív beszámolók teszik átélhetővé; a csontok útját járva rájövünk, hogy a múlt nem süllyedt el nyomtalanul – velünk él. Ville Ropponen és Ville-Juhani Sutinen ismeretterjesztő útikönyve több, mint egyszerű útibeszámoló: jelzés, iránymutatás, figyelmeztetés a jelennek, hogy a történelem legembertelenebb borzalmai soha többé ne ismétlődhessenek meg. Részlet a könyvből: Miután az egyetlen povenyeci kávézóban káposztás pirogot és borscslevest ettünk, fél órával később visszatérünk az épület előterébe. A portás a sötét folyosón a múzeum irodájába irányít minket. Egy csapat nő éppen teát főz, és a legidősebbik, nyilván a múzeum igazgatója, felpattan a székről. – Mit óhajtanak? – Szeretnénk megnézni a múzeumukat – feleljük az ajtóból, mint a csínytevésen kapott gyerekek. – Értem. És miért? – kérdezi a nő. – Érdekel bennünket a Balti–Fehér-tenger-csatorna – válaszoljuk a lehető legbecsületesebben. – Tudom én, mi érdekli magukat – mordul ránk a nő. Egy pillanatra elhallgatunk. Nem értjük, mire céloz. Arra, hogy valójában nem is a múzeumot, hanem a szigorúan őrzött zsilipet szeretnénk megnézni? Vagy arra, hogy Finnországból, Nyugatról jöttünk, ahol az embereket csak Oroszország véres történelme és a Gulag érdekli? A nő egy perccel később így folytatja: – Ha mindenképpen szeretnének, egy óra múlva csatlakozhatnak egy gyerekcsoporthoz. Ha csöndben maradnak. Összenézünk, és szavak nélkül is egyetértünk. Megköszönjük a nő segítségét, és az előtéren keresztül visszatérünk a Lenin utcára. Nyilvánvalóan nem látnak bennünket szívesen a múzeumban, így hát nem erőszakoskodunk. Úgy tűnik, itt leginkább gyerekeknek és fiataloknak mutatják be a terület ipari nevezetességét, ezért számunkra valószínűleg nem is lenne különösebben izgalmas. A csatorna adatait máshol is megtaláljuk. A múzeum előtt emlékkő áll. Nem a csatornánál életüket vesztő foglyoknak, hanem az egyik „kiemelkedő” építésznek állították. Valaki két lila művirágot helyezett a névtábla alá.