Pataki Éva - Nagymama és a mesterséges intelligencia

„Hiszen, tételezzük fel, mire Kobak felnő, még létezik könyv, és lesz, aki olvas, és esetleg Kobak kezébe kerülnek a könyveim, és feltűnik neki, hogy mindenkiről szó esik, a testvéreiről, az unokatestvéreiről, a barátnőkről és a kutyákról, de róla semmi. Ez nem lenne igazságos.”

Elkészült hát a népszerű sorozat legújabb kötete, amelyben a Nagymama ezúttal is komoly kihívások elé néz. Férje, a Gyerekdoki aggasztó szívbetegsége, valamint (ezzel némileg összefüggésben) titokzatos pittyegések a férj telefonján, a digitális korba született unokák rejtélyes világa, a véletlen egybeesések volt gimnáziumi szerelme, Gönczi és az ő élete között, és legfőképpen az idő hol száguldó, hol megtorpanó, különös természete a Nagymamát arra sarkallja, hogy a mesterséges intelligenciához forduljon támogatásért és megnyugtató válaszokért.

Pataki Éva bravúros időkezeléssel egyetlen napba sűríti a gyakran a múltban gyökerező és sokfelé ágazó történéseket. Az életigenlő, mégis enyhén mélabús hangulatú legújabb Nagymama-könyv talán a sorozat legfilozofikusabb darabja, ugyanakkor a szöveget ezúttal is átjárja az eredeti, fanyar humor.

Idézet:

Ez már sok volt. Még hogy én hangos lennék, csak azért, mert a Gyerekdoki beszél abnormálisan halkan? Meg erőszakos? Csak mert többnyire én döntöm el, hogy milyen sorozatot nézzünk, vagy épp kit hívjunk meg vacsorára? De hát én olvasok utána a sorozatoknak, és jobbára én ápolom a társas kapcsolatainkat, ő inkább főz. Tudtam, persze, hogy a férjem nincs jó passzban, gyászol, Maci kutyánk halála a padlóra küldte, de ez azért fájt. A Gyerekdoki a piacra sem jött velem, sehová sem jött, sétálni sem. Pedig hívtam kitartóan, hogy mégis mozogjunk, a mi korunkban már figyelni kell a rendszeres testmozgásra. Én hívtam fel erre a figyelmét, noha ő az orvos, igaz, gyerek-. Fásultan azt válaszolta, mi értelme kimenni a házból pusztán azért, hogy azután visszajöjjünk. Kutya nélkül a séta céltalanná lett a számára, így magam róttam a kizöldült, számozott utcákat, egyre azon a paradoxonon törve a fejem, hogyan cipeljem magammal a Gyerekdokit, hogy megtegye az egészség fenntartásához szükséges napi lépésszámot anélkül, hogy erőszakosnak tűnnék. Éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.