Mocsidzuki Mai - Az igazi kívánság - A Telihold kávézó

Milyen döntést hozzon a tépelődő, fiatal lány, aki úgy érzi, választania kell családalapítás és karrierépítés között? Hogyan tudná újra szeretni az ünnepeket az édesapját gyászoló nő? Hogyan birkózik meg a magányos, érzékeny kislány a kiszámíthatatlan változásokkal? A Telihold kávézó ezúttal váratlan találkozások helyszíne; a jól ismert beszélő macskák ismét a legkülönfélébb embereknek segítenek. Ami közös bennük: mindannyiuknak fel kell ismerni, mi a szívük legmélyén rejlő valódi kívánság. A népszerű fantasy második részében karácsonykor látogatunk el a Telihold kávézóba – a titokzatos helyre, amelynek nincs állandó címe, sem nyitvatartási ideje, és ahol a különleges csillagjósok talán néhány kívánságot is teljesítenek… Részlet a könyvből: A mennyezet üvegtáblákból összeálló háromszög formájú tető, a falon, középen egy kerek ablak. A falak és a mennyezet is hófehér, így leginkább a Fehér Szoba lenne rá a találó név. – Vagy még inkább a Macskák Szobája – suttogtam magamban. Ugyanis a szobában minden egyes szobor egy-egy macskát ábrázolt. Alvó macska, vadászatra készülő macska, mindegyik olyan élethűen megformálva, hogy szinte hallani véltem a halk szuszogást; azt hittem, a következő pillanatban megmozdulnak. AszakuraFumió, mint megtudtam, szenvedélyesen szerette a macskákat. – Milyen aranyos... – mondtam elérzékenyülve. Most már biztos voltam benne: jó döntés volt eljönni ide. Ismét cipőt húztam, és elindultam a tetőkert irányába. Úgy hírlik, ez volt Japánban az egyik legelső tetőkert – igazi úttörő kezdeményezés. Amint kiléptem a tetőre, a lábam szinte földbe gyökerezett. Tágra nyílt szemmel álltam. A nap már lebukott a horizont mögé, az ég mély indigókékbe öltözött. A tetőkert növényeire apró fényfüzérek voltak erősítve, és minden csillogott. Ami igazán meglepett, hogy az egyik sarokban állt egy „Telihold kávézó” feliratú tábla, alatta kézzel írt üzenet: Karácsony estéjén különleges nyitvatartás A kert nem volt nagy, de elfért benne egy kétszemélyes pult. – Üdvözöljük! – köszöntöttek mosolyogva. Az egyikük egy hatalmas, macskajelmezbe bújt, kötényt viselő figura volt, a másik pedig egy gyönyörű, fekete hajú, külföldi nő. A távolban két fiú szórólapokat osztogatott. Egyikük szőke volt, rózsaszínes tincsekkel, a másik pedig ezüstös hajú. – Ó, hát eljöttél! Ez tényleg csodás! – rikkantotta a rózsaszínesszőke hajú fiú, miközben átkarolta a vállamat. A fekete hajú nő szinte suttogva jegyezte meg: – Uránusz… ez már-már zaklatás! – Ó, bocsi, bocsi! - kapta el gyorsan, zavartan a kezét. Aztán udvariasan mutatott a pult felé. – Parancsolj, fáradj oda! – Köszönöm. – feleltem apró mosollyal, és helyet foglaltam az egyik bárszéken. A pult rendezett volt, impozáns hatást keltett. Rajtam kívül mindössze egyetlen vendég ült ott. Az az öltönyös férfi, akit mintha már párszor láttam volna korábban. Jó megjelenésű, határozott arcvonásokkal; olyan típus, akit az ember nem felejt el egykönnyen, ha egyszer találkozott vele. Ahogy lopva rápillantottam, észrevette, hogy nézem. Összetalálkozott a tekintetünk, úgyhogy zavartan, sietve elfordítottam a fejem. – Jó estét. Válaszként kissé esetlen mosolyt erőltettem az arcomra. – Rég találkoztunk, nem igaz? – Hogy micsoda? – csúszott ki belőlem a kérdés önkéntelenül. – Nem emlékszel rám? Most már szinte bámultam a férfit, hosszasan, kutató tekintettel. A torkom kiszáradt, nyeltem egyet. – Ismerős. Egészen biztos, hogy láttam már valahol. Talán egy korábbi munkahelyi utazásom során? Most mit tegyek? Nem emlékszem... Mivel nem tudtam, ki lehet ő, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. A zavarodottságtól ide-oda nézelődtem. – Igazad van… így hirtelen ilyesmit kérdezni kissé tolakodó lehet. Bocsánat. Szabadkozott, mégis derűsen mosolygott. Nem tűnt olyasvalakinek, akitől tartanom kellene. – Elnézést… megkérdezhetem, hol találkoztunk? Tétován, szinte félve tettem fel a kérdést. Ő erre meglepetten tágra nyitotta a szemét, majd váratlanul felnevetett. – Szóval tényleg nem emlékszel az arcomra? Kár. – Sajnálom... - mondtam, és kissé megvontam a vállam. – Ugyan, semmi baj, előfordul. Aztán könnyedén más irányba terelte a beszélgetést. – Mostanában itt laksz a környéken? Kissé megráztam a fejem. Egyértelmű volt, hogy a múltbeli énemet ismerte, nem a mostanit. – Nem, csak munkából jövök. – Akkor ezek szerint most hazamész… és jöhet is a karácsonyi buli! – Á, nem… Egyedül lakom, párom sincs, úgyhogy semmiféle buli nem lesz. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, hirtelen az jutott eszembe, vajon nem tűnök-e túlságosan magányosnak? Mintha csak jelezni akarnám neki: „szabad vagyok, hívj meg!”. Nagyon kellemetlen lenne, ha félreértené… Épp kezdtem volna szabadkozni, mikor hirtelen elkomorult. Arcáról eltűnt a játékos mosoly, komoly kifejezés vette át a helyét. – Értem… – mondta halkan, mély hangon. Mi történhetett? Enyhén félrebillentettem a fejem, ahogy ezen gondolkodtam. De ő újra elmosolyodott, és folytatta a mondandóját. – Akkor mit szólnál, ha most egy rövid kis karácsonyi partit tartanánk? – Tessék? – pislogtam meglepetten. Mielőtt még válaszolhattam volna, ő már a macska felé fordult, és egy könnyed kézmozdulattal intett. –Főúr, kérnénk valami finomat, ha lehet. – Igenis!– hajolt meg a nagy, háromszínű macskajelmezbe bújt tulajdonos, és elindult a tetőkert túlsó vége felé. – Ő… mit jelent az, hogy „valami”? – kérdeztem tanácstalanul. – A Telihold kávézóban nem lehet rendelni. – Mi? – A főúr mindig azt a „valamit” hozza ki, amiről úgy gondolja, hogy az adott vendéghez a legjobban illik.