Mocsidzuki Mai - A Telihold kávézó

A japánok úgy tartják, hogy ha gondoskodsz egy macskáról, az egy napon meghálálja. Ha pedig a megfelelő macskának viseled gondját, akkor még az is megtörténhet, hogy meghívást kapsz egy titokzatos kávézóba.

Ez a bizonyos kávézó semmihez nem fogható: nincs állandó helye, sem nyitvatartási ideje – ráadásul beszélő macskák vezetik. Miközben a macskák süteményt, kávét és teát szolgálnak fel a vendégeknek, asztrológiai tanácsadást nyújtanak számukra, és elmondják, hol zökkent ki az életük a megfelelő kerékvágásból.

A kávézóba betérő szerencsétlen forgatókönyvíró, a válságba került filmrendező, a reménykedő fodrász és a technológiai kihívásokkal küszködő weboldaltervező mind kicsit elveszettnek érzi magát. Nem véletlenül kerültek a Telihold kávézóba…

Részlet:

– Örülünk, hogy ellátogatott hozzánk. Elnézést, úgy látom, megleptük…

– Neeem... – ráztam meg kicsit a fejem.

– Örvendek, üdvözlöm a Telihold kávézóban! – mondta a háromszínű macska, és letette az asztalra a poharat.

Ahhaaa, pillantottam a pohár felé. A lágy ívű, apró pohárban víz, abban meg három darab jégkocka volt. Az egészen apró ütközéstől, amellyel a pohár az asztalhoz ért, a víz felszínén szinte aranyporszerű, apró fénysugárdarabok kezdtek vakító rezgésbe. Közelebb hajoltam a pohárhoz, de a fény kialudt. Képzelődtem volna? Ahogy egyik döbbenetből a másikba estem, teljesen kiszáradt a torkom. Megragadtam a poharat, és felhajtottam a vizet. Tisztább ízű volt, mint bármilyen víz, amit valaha ittam. A szervezetem mohón felszívta, úgy éreztem, minden porcikámat átjárja. Ez aztán a finom víz! A pohárban csilingeltek a jégkockák. Még ilyet, jégkockás vízért lelkendezem egy tavaszi estén, amikor bizony még hűvös az idő! Habár… ma nagyon meleg van. Ahogy a vizet ittam, éreztem, hogy kicsit megnyugszom.

– Én vagyok a főpincér, elnézését kérem, hogy ma a beosztottaim szemtelenül viselkedtek önnel.

Erre kicsit megcsóváltam a fejem.

– A beosztottai? – szólaltam meg végre.

– Igen. Ők szóltak önnek erről a helyről, igaz?

Ekkor valahonnét felbukkant két macska, és elegánsan az asztalra telepedett.

Az egyik nagy fülű, sovány és egzotikus kinézetű volt. Minthogy szeretem és ismerem a macskákat, úgy sejtettem, szingapúri. A másik fekete-fehér. A szingapúrinak gyönyörű kerek zöld, a fekete-fehérnek szürke, keskeny és kissé vágott szeme volt.

Mindkettő átlagos termetű macska volt.

– Mizuki mester, hát eljött! – üdvözölt a szingapúri.

Mivel tanúja voltam, hogy a hatalmas macska tud beszélni, az már nem tett rám különösebben nagy benyomást, hogy a normál méretű társa is megszólal, de persze azért meglepődtem.

– Miii...?

Ezután a fekete-fehér komoly tekintettel biccentett felém.

– Szerikava mester, az előbbiért elnézést kérünk.

Felismertem bennük a férfit és a fiút, akikkel a szálloda kávézójában találkoztam – és csak meresztgettem a szemem.

– Lehetséges, hogy önök az iménti... macskarémek? – bukott ki belőlem, mire a három macska egymásra nézett, és méltatlankodó hangot adott ki.

– Időnként emberi alakot öltünk, de macskarémek nem vagyunk.

– Nem bizony, még ilyen sértést!

Éreztem, hogy megnyúlik az arcom a szingapúri és a fekete-fehér macska tiltakozására, és gyorsan elnézést kértem.

– Tehát a Telihold kávézó egy macskakávézó? – kérdeztem izgatottan.

Macskakávézó. Amint kimondtam, ironikusan elmosolyodtam erre a mesebeli fantáziára. Nyilván elaludhattam, és most álmodom. Hiszen ilyesmi csak egy álomban fordulhat elő. Aha, szóval ez egy álom! Erre mintha oldódott volna bennem a feszültség. Előbbi kérdésemre a három macska megint egymásra nézett, és titokzatosan bólintott.

– Nevezzük egyelőre annak! – válaszolta a fekete-fehér, majd a füle tövét vakarva megszólalt a szingapúri is:

– Habár ez is csak az átmeneti formánk.

Értetlenkedve néztem rájuk, mire a fekete-fehér hangosan megköszörülte a torkát. Erre a szingapúri a szája elé kapta a mancsát. A háromszínű főúr olyan mozdulattal, hogy „Akkor kezdjük az elején!”, a melléhez emelte a mancsát.

– A Telihold kávézónak nincs állandó helye. Kedve szerint bukkan fel, hol egy ismerős bevásárlóutcában, hol egy állomáson, hol egy csendes folyóparton. Üzletünkben nem veszünk fel rendelést a vendégeinktől – hajolt meg a főúr a szívére téve a mancsát.

– Vagyis nem rendelhetem azt, amit szeretnék?

– Úgy van – bólintott a főúr.

– Ez azt jelenti, hogy az úriember, aki az előbb itt kávézott, nem maga kérte a kávét?

– Azt.

– Pedig én is egy kávét akartam kérni.

A főúr bocsánatkérően hunyorgott.

– A kávénkat általában olyan „érett felnőtteknek” szolgáljuk fel, akik már édeset és keserűt is ízleltek, és mindent megtapasztaltak.