Melanie Cheng - Az üreg

„A regény szereplőinek viszonya a nyúlhoz megbékélést és gyógyulást hoz. Nagy hatással lesz az olvasókra.” – Publishers Weekly „Cheng stílusa egyszerre elegáns és egyszerű, éles szemmel figyel az átlagemberek életének ritmusára, ám Az üreg ott válik igazán különleges mélységűvé és megragadóvá, amikor képzeletét a természeti világ leírásának szolgálatába állítja.” – Oprah Daily „Megható és mesteri.” – BookPeople „Ahogy a puha, meleg nyuszit a karjában tartotta, megérezte gyógyító erejét.” Érzékeny, megindító történet egy családról, amelynek útját a gyásztól a reményen át a gyógyulásig a kislányuknak vásárolt nyuszi egyengeti. Melanie Cheng Az üreg című csupa szív története összehozza egy szörnyű tragédia után elveszetten bolyongó család tagjait. A szülők, Jin és Amy Lee egy nyulat vesznek a kislányuknak, Lucie-nak abban a reményben, hogy a kisállat némi örömöt csempész majd kertvárosi otthonukba. A Melbourne-ben élő család mindennapjaira először tényleg jótékonyan hat a gondoskodásra szoruló kis jövevény. Ám egy napon váratlanul megérkezik a nagymama, akit Amy és Jin évek óta jószerivel kiközösített a családból. Pauline felbukkanása megtöri a látszólagos nyugalmat, felkavarja az életüket, és a felnőttek kénytelenek szembenézni a tragédia körülményeivel. Vajon ha feladják ellenállásukat és megszeretik a nyulat, az a gyógyulásukat segíti, vagy újabb szomorúsággal tölti el őket? Cheng regénye az együttérzés regénye; van szeme és füle az apró részletekre, finoman és tapintattal ír hősei életéről – még a nyúléról is. Az üreg a gyász, a remény és a megbocsátás feledhetetlen története. Részlet – Elnézést – mondta Jin, és a maszkja után kotorászott a kesztyűtartóban. – Van úti engedélye? Jin először meg akarta mutatni a kórházi belépőkártyáját, de eszébe jutott a nyúl. Figyelte, ahogy a rendőr körülnéz az autóban, majd a pillantása megállapodik a dobozon. – Állatvásárlásból megyek hazafelé. A járőr felcsapta a sisak szemellenzőjét. Jin megpróbálta elképzelni, mit láthat a rendőr: negyvenes évei elején járó vékony, sűrű hajú, rémült tekintetű ázsiai férfit. – Úgy tudom, ez engedélyezett – folytatta Jin, hogy megtörje a kínos csendet. – Nem tiltják a közegészségügyi rendelkezések. A járőr meg se rezdült. – Milyen állat? – Nyúl – felelte Jin meglepődve a kérdésen. – A lányomnak viszem. Lucie-nak. De a nyúlnak még nincs neve. A járőr beárnyékolta a szemét, mert a fák mögött lemenő nap hosszú sugarai éppen rájuk tűztek. – Nekem is volt nyulam gyerekkoromban. – Tényleg? – bökte ki Jin. A járőr hangjában váratlan lágyság bujkált, amitől reménykedni kezdett. – Brutusnak hívták. Németjuhászt szerettem volna, de anya allergiás volt a kutyákra. A Brutus nevű nyúl említése hallatán Jin elnyomta az arcára kívánkozó mosolyt. – Aztán elvitte a mixomatózis. – A járőr lejjebb tolta a maszkját, és megvakarta barázdált orra hegyét. – Jöttünk haza a haverokkal a suliból egyik délután, és amikor fölemeltem a ketrec tetejét, ott feküdt mereven, mint egy múmia. Jin töprengett, vajon illene-e részvétet nyilvánítania, de a rendőr nyula olyan régen pusztult el, és az egész beszélgetés olyan furcsa volt, hogy elbizonytalanodott. – Anya azt mondta, hogy még tíz évvel később is talált a kanapé mögött nyúlbogyókat, olyan keményre száradtak, mint a légpuskasörét. Jin erőltetetten fölnevetett, ami inkább köhögésnek hatott. A járőr gyanakvó pillantást vetett rá. – Vezetői engedély? Jin előszedte a tárcáját a farzsebéből, és kivette a kártyát. A rendőr futólag rápillantott. – Egyenesen menjen haza. Ne álljon meg útközben. – Természetesen.