Iglódi Csaba - Az ígéret szép szó

A nagy sikerű Dreher-szimfónia után Iglódi Csaba új sorozattal jelentkezik! „Ki vagy te valójában, Késmárki Bertalan?” Erre a kérdésre talán még maga az érintett sem tud válaszolni. Lelencbe adott csibész, akit zseniális elméje nem mindig a legtörvényesebb megoldások felé terel? Páratlan szorgalmú könyvesbolti inas, aki pillanatok alatt ráérez a kereskedő lét ízére? Pest irigyelt suhanca, aki bejáratos a város kétes hírű fényírdájába, ahol nem csak az úri közönség fényképeszkedik? Esetleg szeretetéhes ifjú, aki az ujja köré csavar egy ártatlan kisasszonyt is? Egy biztos, ahol ő felbukkan, ott felbolydul a város. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hősét – fiatal kora ellenére traumákban bővelkedő gyerekkorral, pengeéles ésszel és kellő mennyiségű zsiványsággal –, majd visszanyúl a kalandregény műfajához, és a közepébe állítja őt. Csepegtet bele az 1860-as évek izgalmas érdekességeiből jócskán, csavar a kalandokon párat, és… ígérjük, hogy Késmárki Bertalan kalandjainak első része után a következőért nyúl az olvasó. Mert az ígéret szép szó… Részlet a könyvből: – Hol vagyok? – motyogta. – Vattay Kálmán nagyságos úr lakásában. Bertalan megpróbált körülnézni, de csupán elmosódott foltokat látott. Lassan tisztult a kép, de a körülötte állók arca továbbra is beazonosíthatatlan maradt. Három nő, egyformán fésült hajjal, ropogósra keményített főkötővel a fején olyan öltözetben, ami leginkább egyenruhára emlékeztette. Egyikükkel mintha már találkozott volna, de sejtelme sem volt, hogy hol. – Mi történt velem? – Szerencsétlen baleset. – Hogyan? – Megbotolhattál valamiben, elestél, betört a fejed. Ömlött belőle a vér, mint amikor megszúrják a disznót. A fiú már tisztán látta a konyhát, és megértette azt is, hogyan került oda. Megpróbált felülni, de visszahanyatlott. – Maradj fekve, ne hirtelenkedj! – szólt rá valaki, és nem volt ereje vitatkozni vele. – Ezt pedig idd meg – s már tartotta is az ajkához a pohár vizet. – Lassabban, az isten szerelmére, csak kicsi kortyokban. – Szolgáló létedre elég jól tudsz parancsolni. – Sok mindent megtanul az ember itt. A Vattay nagyságos úr a katonás rendet szereti. De lássuk, tisztul-e már a fejed? Válaszolj három kérdésre! Az első könnyen ment. Csak el kellett ismételnie, hogy Vattay Kálmán lakásában van. – Késmárki Bertalan vagyok – mutatkozott be – és Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedő segédje. Az utolsónál egyszerűbbet nem is kaphatott volna: „Hányan állunk most körbe téged?” – Hárman – mondta és mutatta is az ujjaival. – Na, ez is csak olyan, mint a többi férfi – nevetett fel valaki Bertalan háta mögött –, nem lát messzebb az orránál, és csak azt veszi észre, aki a szeme előtt van. A fiú felült, és a hang irányába fordult. A sarokban, hátát a falnak támasztva egy tizenéves lány állt. Szépségét egyetlen szó írta csak le: lélegzetelállító. Szőke haja rakoncátlan gyűrűket formázott, és nem volt olyan fésű, amivel ki tudta volna egyenesíteni. Homlokán néhány lassan halványuló folt maradt csupán a gyerekként túlélt himlő után, amúgy a bőre makulátlan volt. Szeme mosolygott, tartása egyenes, a bársonyruha alatt szorosra húzott fűző felett pedig nem lehetett nem észrevenni, hogy inkább kisasszony már, mint éretlen fruska. Ő volt a negyedik. Addig észre sem vette, de onnan már nem tudta levenni róla a szemét. – Késmárki Bertalan vagyok, maga pedig minden bizonnyal Vattay Teréz Katalin, a nagyságos úr lánya – találta meg a hangját a fiú. Bár nyomorultul érezte magát kötéssel a fején, véres arccal és véres mellényben, amit csak a minap vásárolt, de igyekezett kihúzni magát. – Ördögöd van – felelte a lány. – Tartsd ide a fejed, hadd nézzem meg a sebed, halálos-e vagy van még remény. Puha volt a bőre, ahogyan hozzáért, levendulával főzött szappan illata lengte körül, és olyan óvatosan tekerte le a törölközőt a fejéről, mintha csak egy értékes porcelánt bugyolálna ki. Miközben Teréz Katalin ellátta Bertalant, neki eszébe jutott, hogy mit mondott Pfeifer a Vattayakról, amikor először küldte el őt hozzájuk. „Kálmán kemény ember, nem ismer kegyelmet. Szó szerint kiverekedte magának a helyét Pest leggazdagabbja között. Balhés gyereknek számított, aki kiismeri magát az alvilág köreiben, és csak később lett polgár, aki nem veszik el a nagyságosok között sem. Igazán az üzlethez van tehetsége. Szappangyártással kezdte, de már a szesziparban is megvetette a lábát, telkeket vásárolt a városfalon túl és földbirtokot Pest vármegyében. És van ott még valaki...”