Bíró Szabolcs - Anjouk IX. - A pusztulás dala

1347 őszén Anjou Lajos elindul a seregével Nápolyba, hogy végre bosszút állhasson, és elfoglalhassa Mezzogiorno ékkövének trónját. Célja, hogy közös korona alatt egyesítse a magyar és a szicíliai királyságot, ám ezt sem a pápa, sem a nápolyi lakosság nem nézi jó szemmel.

Ezekben az években Bátor Szilárd, Szolnoki Pista, a Lackfi testvérek, és számos más kardforgató, magyar nemes, íjfeszítő kun vagy éppen pénzért harcoló külhoni zsoldos járja be keresztül-kasul Itáliát, mind más céllal és reményekkel. Arra azonban, ami ott fogadja őket, egyikük sem számít: a fekete halál hadba vonul az egész keresztény világ ellen, válogatás nélkül szedi áldozatait, és nincs eszköz, amellyel meg lehetne állítani.

Sötét haláltánc veszi kezdetét: véres aratás a csatatereken, a várostromok sűrűjében, a zsúfolt városi utcákon, a sáros jobbágyfalvak mélyén…

Bíró Szabolcs regényfolyamának kilencedik része, Az ifjú lovagkirály-trilógia zárókötete az Anjouk-sorozat egyik legvéresebb, legerőszakosabb és egyben legtragikusabb darabja. A pusztulás dala búcsút int a XIV. század első felének, és egy olyan életnek, amilyenben hőseinknek talán soha többé nem lesz részük.

Részlet

Szolnoki hamarosan visszaérkezett, belesúgott valamit Lackfi vajda fülébe, aki erre a királyhoz sietett. Lajos kérdőn nézett rá, mire a fehér sárkány mondott neki valamit. Ezt követően a király határozott intésére a zenekar abbahagyta a játékot.

– Most, hogy végre mind itt vagyunk – szólalt meg zengő hangon az uralkodó –, elérkezett az idő, hogy bejelentsem: elfogadom Nápoly trónját.

Üdvrivalgás tört ki a teremben, a harsogó vivátok között nem is lehetett hallani a Durazzói és Tarantói hercegek őszintétlen éljenzését.

– Még ma útra kelünk – folytatta Lajos, amikor a rivallás elhalt –, hogy bevonuljunk a városba. Ideje, hogy új korszak köszöntsön a királyságra. Ám mielőtt még útra kelnénk – fordult oda Durazzói Károlyhoz –, egy fontos teendő még hátravan. Vezess oda, ahol András öcsémet megölték!

A teremben egy szempillantás alatt megfagyott a levegő. A herceg arca is teljesen megváltozott, de állta a király kemény tekintetét.

– Ne izgasd magad azzal – próbálkozott, bár maga is érezte ennek hiábavalóságát –, mert én sohasem voltam ott!

– Márpedig addig innen el nem megyünk – közölte Anjou Lajos –, amíg meg nem néztem, hol végeztek a fivéremmel. Azt mondod, nem voltál ott sosem? Hát akkor most majd magad is láthatod.

– Lovaink és kíséretünk útra készen várnak odakünn – tett még egy utolsó, harmatgyenge kísérletet Károly herceg, de a király lesöpörte a próbálkozását:

– A kapukat bezártuk – mondta. – A lovaitok és a kísérőitek mind odakinn maradnak, amíg mi nem végeztünk idebenn.