Ben Kane - Napóleon ügynöke

Oroszország, 1812. Franciaország végre méltó ellenfélre talált?

Oroszország lerohanásának előestéjén a félig francia, félig angol Matthieu Carrey Napóleon ötszázezres hadseregének soraiban találja magát. Mivel Sándor cár látszólag nem készült fel a háborúra, a francia győzelem biztosnak tűnik. A Grande Armée mindent elpusztít, ami az útjába kerül.

Carrey célja kevésbé világos. Zsarolás kényszere alatt kémnek áll a császár hadseregében, és azt reméli, hogy így követheti szerelmét, egy francia színésznőt, aki a moszkvai színházba ment dolgozni.

Ahogy az utánpótlás egyre fogyatkozik és beáll a fagy, a Grande Armée kezd összeomlani. A háború örvényébe sodródva Carrey veszélyes utazásra indul, miközben az oroszok éhes farkasként köröznek körülötte.

„Intrika, kémkedés és párbajok. Nagyszerű kalandtörténet, a háttérben Napóleon Oroszország elleni kudarcba fulladt inváziója.”

Adrian Goldsworthy, történész, bestseller-író

„A Napóleon ügynöke első fele szórakoztató – színes történet párbajokról, szerelmi ügyekről és szerencsejáték-barlangokról. A második fele Napóleon Moszkvából való rettenetes visszavonulásának kegyetlen, eleven beszámolója.”

The Times

„A Napóleon ügynöke egy epikus léptékű erőpróba, amely az olvasót belemeríti az ágyúfüst illatába és a kartácsgolyók fütyülésébe. Szinte érezni a félelem ízét. Az 1812-es hadjárat a hatalmas áldozatok, a lenyűgöző bátorság és egy olyan ember története, aki sosem tudta, mikor kell visszalépnie. Ben Kane az egyik legkiválóbb történelmi regényírónk, és a téma iránti szenvedélye minden oldalon átragyog.”

Douglas Jackson, író

Részlet a könyvből:

Az egyre erősödő hangok és ütések kakofóniájába kiabáló hang vegyült. Egy ököl eltalálta a számat, amitől az alsó ajkam úgy hasadt fel, mint egy túlérett szilva. Erre azonnal felcsapott a röhögés, de mégsem fájt annyira, talán azért, mert a fejem úgy kongott, mint valami templomi harang. Vágytam a teljes öntudatlanságra; akkor megszűnne a fájdalom. Akkor már agyon is verhetnek, az sem érdekel.

A hang újra felharsant, egyetlen szót bömbölt.

A tömeg kiabálása elhalt. Fejemet lelógatva vártam a következő ütést, a következő pofont. Nem jött. Először éreztem, hogy a felkaromon a szorítás enyhül. Megrogytam, és most eszméltem rá, hogy milyen gyenge vagyok; a parasztok rángattak újra álló helyzetbe. Még mindig nem jött az újabb ütés.

– Osztavity!

Felnéztem, és a tömegben megláttam egy lovas kozákot, aki szintén egyenruhát viselt, mint a többiek, csak sokkal pompásabbat és ízlésesebb szabásút. Szablya lógott az oldalán. Újabb parancsot vakkantott, mire a parasztok utat engedtek neki, csak a két ember maradt ott, akik a karomnál fogva tartottak.

Tompán rámeredtem, és eltűnődtem, vajon milyen újabb kínzás vár rám.

– Bocsánat, camerade – mondta. – Vous-etes français?

– Igen – nyögtem ki, és eszembe jutott, hogy az orosz tisztikar tagjai beszélnek franciául. Majd neki is elismételtem a Bellamytól hallott kifejezéseket.

Az arca azonnal érdeklődővé vált, amit aggodalom váltott fel.

– Elnézését kérem, uram, amiért ezt művelték magával. – Franciáról oroszra váltott, és először szóáradatot zúdított a parasztokra, akik meghunyászkodtak, és elhúzódtak a tiszt kezében lengetett lovaglóostor elől, majd a kozákoknak is kijutott a tirádából, akik megpróbáltatásaimat közelről szemlélték.

Miután felfedtem kilétemet, már a legnagyobb udvariassággal bántak velem, noha nem barátságosan. A kémeket mindenki lenézi, gondoltam elcsigázva, miközben két kozák betámogatott a kapitány sátrába.