Hat tipp, amitől azonnal szintet lépsz fotósként

Hatalmas a választék fényképezőkből, elég, ha ránézel a MediaMarkt polcaira. Nem csak választani nehéz, hanem felkészülni is: a techmagazinoktól a YouTube-ig egymást érik a bemutatók, tesztek, élménybeszámolók és a márkahű fanboyok lelkes kontentjei. Van itt minden: megapixel, képfeldolgozó processzor, menürendszer, zajszűrés, lencseválaszték, videós üzemmódok és így tovább; egyrészt ember legyen a talpán, aki magabiztosan választani tud, másrészt sosem volt ennyire szórakoztató, élvezetes és könnyű fotózni.

Egyvalamiről alig van szó a hatalmas technológiai dömping közepette: arról, hogy mitől lesznek jók a képeid.

Kezdjük a legnagyobb titokkal: nem feltétlen attól, hogy jó géped van. A profi (vagy akár a mobilnál egy fokkal haladóbb) gépek bizonyos helyzetben segíthetnek és tudnak egy-két funkciót, fotográfiai kifejezőeszközt, amelyet az egyszerűbb, kisebb szerkezetek nem, de senkinek nem szabad, hogy elvegye a kedvét. Sokkal beljebb vagy, ha képes vagy kihasználni a kis gépedet (legyen az akár egy ötéves mobiltelefon), mint ha a profi felszereléssel igyekeznél kompenzálni a tanulás, tapasztalat, rutin, kreativitás hiányát. Utóbbi ugyanis nem fog menni.

Tessék, máris adtunk egy tippet, de azért most jön a lényeg: további hat tanács, hogy nagyszerű fotós lehess és kitűnj a tömegből ma, amikor mindenki fotózik.

Instagramon jönnek szembe lépten-nyomon a szétfilterezett, automatikus képmódosító eszközökkel és előre gyártott szűrőkkel ellátott képek. Sokszor úgy tűnik, hogy aki ezeket (túltolva) használja, az talán maga is érzi: azért teszi ezt, mert maga az „alapanyag”, tehát a fotó, amit posztol, önmagában nem olyan jó, hogy kitűnjön a tömegből. Rossz hírem van: a filtertől sem lesz olyan jó. Sőt. Sajnos a megoldás nem könnyű és gyors: sok munkát és türelmet igényel, de igenis el lehet sajátítani azokat a technikákat, amelyeknek hála még filter sem kell majd, mert anélkül is megállnak a lábukon a képek. Két fontos tanács:

• Ne akard megszépíteni a valóságot!
• Ügyelj a kompozícióra!

A valóság megszépítése (például az arc automatikus vonzóbbá tétele, a ráncok, bőrhibák eltüntetése, kisimítása, vagy még rosszabb: a testalkat megváltoztatása, hogy jobban hasonlítsunk a képen valamiféle egyébként nem létező szépségideálhoz) nem csak átlátszó és fölösleges, de kifejezetten káros és rossz üzenetet hordoz. Azt üzeni, hogy az, ahogy kinézünk, nem elég jó és nem is lehet elég jó soha. Felejtsd el a modelleket, az influenszereket, felejtsd el azokat, akik hasonló eszközökkel élnek: mutasd meg magad és/vagy modelljeidet olyannak, amilyenek. Nem csak a közönséged lesz hálás a realizmusért, hanem te is megtanulod elfogadni magad és azt, hogy az emberek nem úgy néznek ki, mint a sztárok a filmekben és a magazinokban.

A kompozícióról pedig még lesz szó.

Amikor fotózol, nem embert, tárgyat, tájat, eget, tengert és várost fotózol, hanem az ezekből érkező fényt. A fényképező (és a fotós) számára, amikor dolgozik, nincs más, csak a fény: az, ami eleve ott van (nap, felhős ég, utcalámpák, visszavert fények), és amit ő hoz magával (vaku, állandó fényű lámpa, vagy akár egy zseblámpa). A fényképező pedig a beállításoknak megfelelően megpróbálja kitalálni, hogy ezekből a fényekből mennyit engedjen be a lencsén keresztül a képérzékelőre.

A gépek (még a mobilok is) egyre okosabbak: többségük automatikusan felismeri, hol a téma, mire kell figyelni és milyen érzékenységgel, záridővel kell dolgoznia, hogy a kép jól exponált (se nem túl sötét, se nem túl világos) legyen és ne is mozduljon be (a bemozdulás miatti életlenség, elmosódás a kezdő fotósok gyakori hibája). Azonban a gép sem mindentudó: alapesetben megpróbálja a jelenetet úgy exponálni, hogy a legvilágosabb részek se legyenek teljesen fehérek (fotósul: ne égjenek be) és a az árnyékos részek is többé-kevésbé látsszanak. Ez akkor mehet félre, ha nem tud dönteni: a hátulról érkező erős fény miatt teljesen sötétben hagyja a kép tárgyát, a fehér fal szürke lesz a fotón (hiszen nem tudja, hogy ez egy fehér fal, hanem megpróbája belőni középre és a kelleténél kevesebb fényt átengedni: ezért lesz szürke) és így tovább.

A megoldás? Kutatás, tanulás és kísérletezés az expozíció-kompenzációval (ha felfele toljuk, fényesebb lesz a fotó, ha lefele, sötétebb), vagy, ha úgy érzed, készen állsz, és a géped, mobilod támogatja: a manuális üzemmódokkal. Utóbbival az expozíció teljesen a mi kezünkben van: te állítod be az érzékenységet (ISO), a zársebességet (hogy meddig engedje át a fényt a zárszerkezet – ha túl sokáig, még a rázkódáscsökkentés ellenére is bemozdul majd a gép), a blendét (vagy apertúrát: az összehúzható reteszt, amellyel szintén a beérkező fény mennyisége szabályozható) és a fehéregyensúlyt.

Könnyűnek hangzik, de nagyon nehéz. Nagyon sok fotó azért tűnik esetlegesnek és amatőr próbálkozásnak, mert a fotós nem figyel oda, hogy a vezérvonalak egyenesek és párhuzamosok legyenek: a kép minden irányban dől. Eltalálni az egyenes horizontot és dőlésszöget nem könnyű, gyakorlást igényel (próbáld mindig hozzáigazítani a kép széléhez a vonalakat), de idővel bele lehet jönni. A mobilok, korszerű gépek többségénél ráadásul segít a beépített vízszintmérő.

Ó, a klasszikus festészet szabályai! A fotográfia ugyan nem festészet (igaz, volt egy olyan időszaka, amikor a helyre pályázott), de a régi mesterek kompozíciós trükkjei itt is működnek, és nagyon sokat segítenek, főleg a kezdőknek, akik még bizonytalanok, mikor hova helyezzék fő témájukat. Aztán, ahogy az ember fejlődik, nyugodtan meg lehet szegni a szabályokat (azért vannak, nem?), de csak úgy, hogy előtte tisztességesen megtanultuk betartani őket.

Amit nem szabad elfelejtenünk:

a szimmetria fura.

Tényleg az, szó szerint. Amikor a kezdő fotók komponál, ösztönösen középre helyezi a fő témát (legyen a műfaj portré, tájkép, csendélet), egyszerűen azért, mert így kényelmes, aztán nem érti, miért nem működik a képe. Azért nem, mert ezzel két oldalt egyenlő terekre osztja a képet, ez pedig az emberi szemnek természetellenes. A természetben ugyanis nincs igazi szimmetria. A megoldás: használjuk a harmadolóvonalakat, tehát fotózáskor (akár képzeletben, vagy a gépünk bekapcsolható segédvonalai segítségével) osszuk három-három részre a képet vízszintesen és függőlegesen, a kép fókuszpontját pedig helyezzük az egyik metszéspontba. Mindjárt más, ugye?

Haladók alkalmazhatják az aranymetszést is, amely leírva kicsit ijesztőnek tűnik: ez a metszés úgy osztja két részre a képet, hogy a kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb az egészhez. Nekünk most elég annyi, hogy az aranymetszés valahol a felező- és a harmadolóvonal közt van. A reneszánsz mesterek imádták, érdemes tehát kísérletezni!

Aztán, ha elég magabiztosnak érzed magad, kezdj nyugodtan kísérletezni a szimmetriával is. Az eredmény mindig egy kicsit fura lesz, de a fura néha nagyszerűen működik. (Aki nem hiszi, nézzen Stanley Kubrick-filmeket!)

Kicsit coelhós mondat lesz, előre is elnézést, de

a legtöbb amatőr kép azért nem működik, mert a fotós azt fotózza, amit lát, nem azt, amit meg akar mutatni.

Értsd: nem gondolja végig, hogy az elé táruló jelenet miért érdekli őt és mit akar vele elmesélni, egyszerűen előveszi mobilját/gépét, az arca elé tartja és lő. Az eredmény: felülnézetből fotózott gyerekek, arcok helyett tarkók (ha mondjuk az ember tömegben fotóz), unalmas, lélektelen tájképek.

Részletes receptet, hosszas használati utasítást nem is közölnénk, a lényeg úgyis ez: mindig kérdezd meg magadtól, hogy éppen miért fotózod azt, amit fotózol. El akarsz mondani egy történetet? Megmutatni egy-egy tárgy, személy szépségét?

Ha megtalálod a választ, azt is érzed majd, hova kell helyezkedned: ha gyereket fotózol, leguggolsz elé, szemmagasságba, ha tömeget, megkerülöd őket, visszafordulsz, hogy lásd az arcokat is, ha tájat, keresel egy olyan pontot, ahol érvényesül az előtér, a középtér és a háttér is. Apropó!

Sok kezdő fotós úgy gondolja, elég megmutatni azt, amit meg akar mutatni, az mellékes, mi van a tárgy vagy a személy környezetében. Én azt mondom, ne elégedjünk meg ezzel! A képnek ugyanis – ezt sokan nem tudják – ugyanúgy íve, mélyége, sőt: ritmusa van, mint egy zeneszámnak vagy egy regénynek. A profi fotós nem azért profi, mert a legdrágább géppel fotózik és meg is él belőle. (Manapság főleg ez utóbbi hibádzik.) Hanem azért profi, mert tudatosan, a kép elemeit felhasználva irányítja a néző szemét. Vezérvonalakat használ, a fényes és árnyékos részekkel vezeti a tekintetet a fotó fókuszpontjára, motívumokat, a kép történetét erősítő elemeket keres a környezetben, miközben fotózik és az előtér, a középtér és a háttér tudatos megválasztásával ad mélységet, perspektívát, feszültséget a kompozíciónak.

A jó fotósiskolák nagyrészt arról szólnak, hogyan kell ezeket az eszközöket tudatosan használni. Ha készen állsz, nyugodtan keress egy osztályt, mentort, mestert. Addig is nézegesd kedvenc fotósaid képeit és próbáld meg megfejteni, mitől működnek! A világ legjobb játéka, de komolyan.

A cikkben szereplő képek a szerző fotói.